Nem ismerek olyan embert, akinek ne lenne rá szüksége. Ez az a fogalom, amit legkevésbé értek. Ha mindenki vágyik rá, akkor miért „alkalmazzuk” olyan keveset? Miért válik természetessé a gondoskodás, ami körülvesz bennünket, az apró figyelmességek, vagy hogy valaki jól végzi munkáját és ezzel megkönnyíti életünket? Kimutatások alapján a dolgozók túlnyomó többsége sokkal jobban motiválható rendszeres dicsérettel, mint bármi mással, hiszen a fizetésemelésnek egy hónapig örül, a második hónaptól már természetessé válik.
Magunkat mikor ismertük el utoljára? Érdemes negyedévente, havonta, vagy akár naponta néhány percet rászánni honnan hova jutottunk. Hibákat javíthatjuk, de a sikereknek örüljünk, bíztassuk és dicsérjük magunkat. Eleinte furcsa, de könnyen megszokható. ;)
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése