A Homlokcsakra – „kövesd intuíciódat, és megmutatja, mit kell tenned”

Sokáig nem értettem miért kell a spirituális úton például meditálni. Az egész ott kezdődött, hogy fizikailag szabályosan rosszul lettem egy-egy meditáció alatt-után. Ezen felül hosszú időt ücsörögtem egyre kényelmetlenebb pózban és a semmire kellett volna gondolnom, amikor a fájdalomtól legszívesebben ordítottam volna úgy elgémberedtek a lábaim. Hogy mi ebben a jó? Persze szorgalmasan csináltam, mert azt mondták így kell. Valószínű, a racionálisabb énem (hívjuk elegánsan bal agyféltekének) elunhatta ezt, mert olykor sikerült tényleg a semmire gondolnom, aminek rögtön annyira megörültem, hogy „éljen, sikerült!”, mire rájöttem, hu basszus, ez is egy gondolat, elszúrtam, kezdhetem elölről. Rosszabb napokon egy kis gonosz belső hang is bele-bele dumált olykor, akinek a legkedvesebb mondata is az volt: Te tiszta hülye vagy, mit ülsz itt, mint az a bizonyos banánevő a köszörűkövön?

Hát így kezdődött. Az első fordulópont akkor volt, amikor egy spiri-táborban engedélyt kaptam, hogy az előadást, gyöngyöt fűzve hallgassam. B. ekkor mondta, hogy a gyöngyfűzés is egy fajta meditáció számomra. Mi van? A meditálásért nem kell megszenvedni, alaposan? De hát ezt élvezem… azt meg nagyon nem.

Harmadik állomásom a vezetett meditációk világa volt. Ezt szerettem. Már megszoktam addigra a meditációs pózt, fájni sem fájt és közben olyan volt, mint mesét hallgatni, amit imádok. Jó, néha kicsit bennem volt, hogy na, ne szüttyögjünk már, mehetünk tovább, megcsináltam a feladatot, amire a meditáció kér, haladjunk. Egészében véve azért jó volt, igaz nagyrészt nem igazán meditáció, de legalább nem szenvedtem.

Most a negyedik állomás van, a meditáció átalakul még nevenincs dologgá. Biztos van még innen tovább is, ahogy J. mondaná, de véééégre leesett minek ez az egész hacacáré. Igaz, hogy írtó jó érzés, különösen nagy tömegben mantrázni, meditálni, sőt én igenis többnek éreztem magam attól, hogy ilyen húdemagasztos dolgokat csinálok. Jól néz ki, ha az ember faarccal lótuszülésben elvan, mint a befőtt akár egy órát. Remek önmarketing (csakazértsenem mondom ki KI szokott még ennek örülni).

Mindez sajnos megint csak a díszlet. Most úgy érzem az egész arra volt jó, hogy megtanuljam mi az lelassítani annyira, hogy halljam, mi megy belül, aztán meg hogy ne halljam már azt sem, mi megy belül, hogy így halljam igazán. Ott van az intuíció mindannyiunkban, csak a rohanástól nem halljuk, nem látjuk. Nem az a fontos hogyan csinálod a lassítást és befelé figyelést, hanem hogy ne ahhoz ragaszkodj, hogy úgy látszódjon, mintha csinálnád. Egyszerűen csináld (egyébként nem, nekem nem volt egyszerű, és most se megy mindig). Néha kivasalni egy kupac ruhát mélyebb meditációhoz vezet, mint egy dombtetején kuporogni. Azért azt az élményt se hagyd ki. Érdemes kipróbálni mindent, mert sohasem tudhatod Neked mi jó, illetve mikor mi vezet Téged a következő lépcsődhöz… tudod, csak befelé figyelj, akkor nagy baj nem lehet.

...és egy kicsit (?) benne vagyok én...

Ha megtenném, amit nem teszek,
Ha nem hinném, amit elhiszek,
Már többet tudnék az elhallgatott mondatokról.

Az életben annyi mindent nem értek,
Hogy egyre jobbnak érzem, amit megértek,
És szeretem azt, ami azt jelenti, amiről szól.

(...)

Én szerettem azt, akit nem szabad,
És vártam arra, ami elmarad
És hibáztam néha akkor is, ha igazam volt.

De bevallom, nem lettem boldogabb,
Ha elhittem érthetetlen dolgokat,
S az igazság közben mindig olyan egyszerűen szólt

(...)

Ha megkérdeznéd, amit nem kérdezel,
Ha elmondhatnám, amit nem mondasz el,
Én szólnék arról, hogy mennyi mindent elhallgattunk még

Hogy gyanakszom arra, ami homályos,
És örülök annak, ami világos,
Én merem szeretni azt, ami csak egyszerűen szép.

(...)

Presser Gábor – Sztevanovity Dusán

Homlokcsakra – Első feladat

Mindegy hol vagy. Csak vegyél néhány mély levegőt és próbálj meg ellazulni. Most szépen idézd fel a szobát csukott szemmel, ahol tartózkodsz. Próbáld nem csak az emlékezetedet használni. Figyelj milyen érzés a tárgyak távolsága. Milyen érzés az, ami közelebb van hozzád, és ami akár egészen távol. Most érezd a színeket. Erősebb vagy gyengébben érzed a sötét, a világos, a meleg vagy a hideg színeket?

Nyisd ki a szemedet és tegyél egy asztalra különböző tárgyakat. Ez lehet egy könyv, a kulcsod, egy szem krumpli, egy cserepes növény, bármi. Csukd be a szemed és tartsd a nyitott tenyeredet a tárgyak fölé. Ne siess, lehet, hogy pár másodpercig nem érzel semmit. Az se baj, ha az egész játék alatt nem érzel végig semmit. Ne felejtsd, csak játszunk. Nézd meg van-e olyan tárgy, ami fölött hideget, meleget érzel, esetleg bizsereg, csipked? Huzatban tuti a siker! :)))

A Homlokcsakra – A Harmadik szem

Érdekessége, hogy ehhez már nem tartozik elem, mert az anyagi síkon túl van. Érzékelése a hatodik érzék, ide sorolható a megérzés, avagy intuíció is. A hozzá tartozó testrészek az agy, az arc és az orr, színe az ibolya. Kulcsmondata: Felelős vagyok az életemért. (hm)

Kulcsfogalmai továbbá a bizalom, a felismerés (avagy AHA érzés), a tiszta érzékelés, és itt lakik a lélek is.

A harmadik szem az a „szervünk”’ amivel nem a fizikai világban látunk. Nem kell ide nagyon transzcendentális dolgokat kötnünk, hanem gondoljunk azokra az esetekre, amikor megérezzük, ha egy szerettünk nincs jó passzban, amikor csak úgy a semmiből zseniális ötletünk támad, amikor hirtelen megértjük az összefüggést dolgok között. Ezt hívják belső látásnak.

Ellensége az a részünk, aki éppen dagadozik attól, hogy ennyit emlegetjük: az EGO. Ő az a rész, aki racionálisan jól megmagyarázza, hogy miért hülyeség is az ami „beugrott”, „csak az jutott eszembe, hogy”. Kikapcsolni nem tudom hogy lehet, még nem sikerült. Jó eszköznek tűnik az, hogy figyelj, mikor milyen érzés van benned, amikor a belső hangod szól és milyen érzés az, amikor az EGO dumál. Általában visszafele pörgetve meg lehet elég határozottan mondani, hogy éppen kinél volt egy gondolat közben a mikrofon. Nagyon fontos, hogy megtanuld felismerni pontosan a benső hangodat, bár ebben a nagyon zajos világban nem mindig könnyű. Egy biztos, megéri a melót.

Torokcsakra – Mondjam, vagy ne mondjam?

Előre is elnézést a várható csapongásért, de még nincs „kész” bennem a téma.

Az egész onnan indult, hogy az utolsó fél évem egyik legnehezebb tanulási pontja elfogadni azt, hogy aki nem kéri, annak nem lehet segíteni. Sőt, ez ragozható is tovább, aki nem akar maga változni, változtatni, azért nem tehetek semmit. Igaz, azért sem tehetek semmit, aki akar. De hogy a francba kell végignézni azt, hogy valaki minden erejével fejjel a falnak rohan?

Az egyik kitérő a téma elől az a hozzáállás, hogy az ember csak nem lehet olyan arrogáns, hogy úgy áll hozzá, majd csak rájön a másik arra a zseniális megoldásra, értelmezésre, amit magunkénak és egyben a tutinak is hiszünk. Vagy jobb az, ha részvétlenné válunk? Oldja meg mindenki a maga baját?

Valahol itt toporogtam hónapokig, mire meg mertem kérdezni magamtól: nekem miért van szükségem arra, hogy segítsek másoknak? Hát jobban jártam volna, ha azt kérdezem mit egyek vacsira. A válasz fájdalmas volt. Nekem van szükségem arra, hogy a segítő szerepében tetszelegjek. Jaj és még egy jaj. Ugyancsak tótágast állt bennem a világ. Nem kellett sokáig agyalnom viszont azon, hogy mindaddig, amíg mások problémáin gondolkodom, sopánkodok, befogom (vagy nem) a számat, addig a sajátoméval nem kell foglalkoznom. Gáz. Ezek szerint ez egy szamaritánusi öltönybe öltözött gyávaságos menekülés?

Miféle klassz kis EGO játék ez már megint? Sikerült olyan mechanizmus rendszert kiépíteni, aminek a kapcsán a legönfeláldozóbb és legszerethetőbb énem játéka nem volt több mint gyorsétterem az önimádatom növelésére? Egy fajta jótett helyébe szeretetet vásárolj játszma? És hova lett az a fene nagy elfogadás bennem? Milyen alapon ítélkezem valami fölött, hogy jó vagy rossz? Honnan is láthatom innen, hogy kit melyik út minek a megtanulásához visz? Miért van szüksége az Énnek arra, hogy azt higgye, tehet bárkiért is bármit, csak hogy magáért ne kelljen?

Á. tanfolyamáról az egyik kedvenc mondatom: Nem fizethetsz senkinek, hogy elvégezze a fekvőtámaszaidat. Visszafelé is igaz. Nem végezheted el más helyett az ő fekvőtámaszait. No de a magunkét már tényleg ideje lenne lenyomni!

Torokcsakra - Második feladat

Vedd fel a telefont, nyisd ki az e-mailt, de csak arra használhatod, hogy legalább egy emberrel egyeztess MOST időpontot egy beszélgetésre, akivel már olyan régen halogatod, de ha ott vagytok már, nem is érted miért nem találkoztok hetente.

A Torokcsakra és a Kommunikáció

Mielőtt nagyon belemerülnénk, egy jó hír: a Torokcsakra egyik gyakorlata igazán örömteli: énekelj. Jó félelem, düh ellen is.
Hát akkor kommunikáció. Nagyon hiányzik. Ünnepnapokká léptek elő azok az alkalmak, amikor úgy van lehetőségem beszélgetni szemtől szemben valakivel, hogy mindketten éppen tudunk nyitottak lenni a másikra. Nem hangosabbak a gondolataink, az aktuális problémánk, mint a másik szava. Futunk egész nap, kergetjük már sokszor azt sem tudjuk a mit és órákat töltünk feleslegesen egy-egy helyen, mert azt hisszük azt várják el tőlünk. Hetekkel előre meg kell néha beszélni egy jóízű kávés eszmecserét, és akkor is gyakran a második aggódó mondatom: meddig érsz rá?
Éppen a hétvégén hallgattam meg egy összeesküvés elmélet részletet, miszerint direkt van akadályoztatva a kommunikáció az emberek között, mert az egyes elszigetelt ember jobban irányítható, mint egy közösség. Nem igazán tudok ehhez hozzászólni, de elég ijesztő volt, még a puszta gondolat is. Álszent lennék, ha most az internetet kezdeném szapulni, hiszen jómagam is sokkal többet töltök előtte, mint kéne. Azt sem tagadhatom, mekkora öröm volt olyan barátokkal felvenni a kapcsolatot segítségével, akikről 24 éve nem tudtam semmit. Valahogy azért ez még sincs így jól. Azért könnyebb a monitor mögül beszélgetni, mert akkor nem kell elmenni, készen, konzervben kapom a másikat és csak egy klikkel irányíthatom a szituációt? Vagy mert nem kell a másikra 100%-osan figyelni? Lehet közben számos más dolgot csinálni? De akkor mi végre az egész színjáték? Miért vannak olyanok, akik csak azt tartják szórakozásnak, ha az ordító zenében nem hallják egymást? Félünk, hogy már nincs mit mondanunk, vagy talán soha nem is volt?
Néha úgy érzem, folyton menekülünk. Előre legyártott válaszaink vannak a rutin kérdésekre és úgy élnek le éveket emberek egymás mellett, hogy nem hangzik el fél tucatnál több igaz, valódi mondat egymás között.
Munka után többségünk siet haza, már útközben szól a zene, otthon a TV és már saját magunkkal sem tudunk beszélgetni. Nem halljuk azt a belső párbeszédet ami figyelmeztet: hééé, ideje indulni, irányt váltani, vagy odafigyelni hogy vedd végre észre mit akarsz és tegyél is érte.
Hány millió kimondatlan mondat reked bent egy nap, mert a másiknak nincs ideje, mert van jobb dolga is, mint engem meghallgatni, mert jajistenemmitszólna, mert tudom, ő nem ezt akarja hallani, mert a csend jobb, mint a veszekedés, vagy mert egyszerűen nem mondhatom ki. Miért is nem mondhatom ki?