A Torokcsakra és a Kommunikáció

Mielőtt nagyon belemerülnénk, egy jó hír: a Torokcsakra egyik gyakorlata igazán örömteli: énekelj. Jó félelem, düh ellen is.
Hát akkor kommunikáció. Nagyon hiányzik. Ünnepnapokká léptek elő azok az alkalmak, amikor úgy van lehetőségem beszélgetni szemtől szemben valakivel, hogy mindketten éppen tudunk nyitottak lenni a másikra. Nem hangosabbak a gondolataink, az aktuális problémánk, mint a másik szava. Futunk egész nap, kergetjük már sokszor azt sem tudjuk a mit és órákat töltünk feleslegesen egy-egy helyen, mert azt hisszük azt várják el tőlünk. Hetekkel előre meg kell néha beszélni egy jóízű kávés eszmecserét, és akkor is gyakran a második aggódó mondatom: meddig érsz rá?
Éppen a hétvégén hallgattam meg egy összeesküvés elmélet részletet, miszerint direkt van akadályoztatva a kommunikáció az emberek között, mert az egyes elszigetelt ember jobban irányítható, mint egy közösség. Nem igazán tudok ehhez hozzászólni, de elég ijesztő volt, még a puszta gondolat is. Álszent lennék, ha most az internetet kezdeném szapulni, hiszen jómagam is sokkal többet töltök előtte, mint kéne. Azt sem tagadhatom, mekkora öröm volt olyan barátokkal felvenni a kapcsolatot segítségével, akikről 24 éve nem tudtam semmit. Valahogy azért ez még sincs így jól. Azért könnyebb a monitor mögül beszélgetni, mert akkor nem kell elmenni, készen, konzervben kapom a másikat és csak egy klikkel irányíthatom a szituációt? Vagy mert nem kell a másikra 100%-osan figyelni? Lehet közben számos más dolgot csinálni? De akkor mi végre az egész színjáték? Miért vannak olyanok, akik csak azt tartják szórakozásnak, ha az ordító zenében nem hallják egymást? Félünk, hogy már nincs mit mondanunk, vagy talán soha nem is volt?
Néha úgy érzem, folyton menekülünk. Előre legyártott válaszaink vannak a rutin kérdésekre és úgy élnek le éveket emberek egymás mellett, hogy nem hangzik el fél tucatnál több igaz, valódi mondat egymás között.
Munka után többségünk siet haza, már útközben szól a zene, otthon a TV és már saját magunkkal sem tudunk beszélgetni. Nem halljuk azt a belső párbeszédet ami figyelmeztet: hééé, ideje indulni, irányt váltani, vagy odafigyelni hogy vedd végre észre mit akarsz és tegyél is érte.
Hány millió kimondatlan mondat reked bent egy nap, mert a másiknak nincs ideje, mert van jobb dolga is, mint engem meghallgatni, mert jajistenemmitszólna, mert tudom, ő nem ezt akarja hallani, mert a csend jobb, mint a veszekedés, vagy mert egyszerűen nem mondhatom ki. Miért is nem mondhatom ki?