A Homlokcsakra – „kövesd intuíciódat, és megmutatja, mit kell tenned”

Sokáig nem értettem miért kell a spirituális úton például meditálni. Az egész ott kezdődött, hogy fizikailag szabályosan rosszul lettem egy-egy meditáció alatt-után. Ezen felül hosszú időt ücsörögtem egyre kényelmetlenebb pózban és a semmire kellett volna gondolnom, amikor a fájdalomtól legszívesebben ordítottam volna úgy elgémberedtek a lábaim. Hogy mi ebben a jó? Persze szorgalmasan csináltam, mert azt mondták így kell. Valószínű, a racionálisabb énem (hívjuk elegánsan bal agyféltekének) elunhatta ezt, mert olykor sikerült tényleg a semmire gondolnom, aminek rögtön annyira megörültem, hogy „éljen, sikerült!”, mire rájöttem, hu basszus, ez is egy gondolat, elszúrtam, kezdhetem elölről. Rosszabb napokon egy kis gonosz belső hang is bele-bele dumált olykor, akinek a legkedvesebb mondata is az volt: Te tiszta hülye vagy, mit ülsz itt, mint az a bizonyos banánevő a köszörűkövön?

Hát így kezdődött. Az első fordulópont akkor volt, amikor egy spiri-táborban engedélyt kaptam, hogy az előadást, gyöngyöt fűzve hallgassam. B. ekkor mondta, hogy a gyöngyfűzés is egy fajta meditáció számomra. Mi van? A meditálásért nem kell megszenvedni, alaposan? De hát ezt élvezem… azt meg nagyon nem.

Harmadik állomásom a vezetett meditációk világa volt. Ezt szerettem. Már megszoktam addigra a meditációs pózt, fájni sem fájt és közben olyan volt, mint mesét hallgatni, amit imádok. Jó, néha kicsit bennem volt, hogy na, ne szüttyögjünk már, mehetünk tovább, megcsináltam a feladatot, amire a meditáció kér, haladjunk. Egészében véve azért jó volt, igaz nagyrészt nem igazán meditáció, de legalább nem szenvedtem.

Most a negyedik állomás van, a meditáció átalakul még nevenincs dologgá. Biztos van még innen tovább is, ahogy J. mondaná, de véééégre leesett minek ez az egész hacacáré. Igaz, hogy írtó jó érzés, különösen nagy tömegben mantrázni, meditálni, sőt én igenis többnek éreztem magam attól, hogy ilyen húdemagasztos dolgokat csinálok. Jól néz ki, ha az ember faarccal lótuszülésben elvan, mint a befőtt akár egy órát. Remek önmarketing (csakazértsenem mondom ki KI szokott még ennek örülni).

Mindez sajnos megint csak a díszlet. Most úgy érzem az egész arra volt jó, hogy megtanuljam mi az lelassítani annyira, hogy halljam, mi megy belül, aztán meg hogy ne halljam már azt sem, mi megy belül, hogy így halljam igazán. Ott van az intuíció mindannyiunkban, csak a rohanástól nem halljuk, nem látjuk. Nem az a fontos hogyan csinálod a lassítást és befelé figyelést, hanem hogy ne ahhoz ragaszkodj, hogy úgy látszódjon, mintha csinálnád. Egyszerűen csináld (egyébként nem, nekem nem volt egyszerű, és most se megy mindig). Néha kivasalni egy kupac ruhát mélyebb meditációhoz vezet, mint egy dombtetején kuporogni. Azért azt az élményt se hagyd ki. Érdemes kipróbálni mindent, mert sohasem tudhatod Neked mi jó, illetve mikor mi vezet Téged a következő lépcsődhöz… tudod, csak befelé figyelj, akkor nagy baj nem lehet.